Hétköznapi lány voltam, hétköznapi gondolatokkal. Sohasem vágytam semmi másra, csak egy emberre, aki a bajban mellettem áll. Tökéletes életem volt… A családom, a barátaim, minden annyira hibátlan, hogy úgy éreztem, ennél jobb már úgysem lehet. A szívem mélyén mégis szorongtam, s folyamatosan elfojtottam egy érzést, amely előakart bukni a mély gödörből, s tönkretenni mindent. Jó önuralmam volt, kétség nélkül hatalmas erőfeszítésnek bizonyult minden egyes mosoly, még ha boldog is voltam. A szívem mély görcsben volt, és bár álmodni sem tudnék szebb életet, mégis folyamatosan azon járt az eszem, hogy mi lesz később? Féltem, hogy az élet nemsokára elvesz tőlem mindent, s a zord valóság költözik a csodálatos napok helyére. Nem lesz több mosoly, nem lesz több önfeledt nevetés, csak a valóság, melyet az álomvilágomtól egészen idáig nem láttam. A görcs a gyomromban valahogy alábbhagyott az utóbbi időben. Most már fogalmam sincs, mit várhatnék a sorstól.